1930-1935: Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Vaszary János, Réti István, Kandó László. A tokaji művésztelep és a bajai festők csoportjának törzstagja, az Alföldi Tárlatok rendszeres résztvevője, a hajósi alkotótábor egyik alapítója. 1973: Nagy István-díj; 1974: Magyar Népköztársaság Munka Érdemrend ezüst fokozata; 1976: Magyar Népköztársaság érdemes művésze; 1990: Posztumusz Kossuth-díj. Tanulmányutak: 1967: Csehszlovákia, a pozsonyi “Naivok” kiállítása alkalmából; 1975: Kanári-szigetek; 1977: Cagnes-sur-Mer [Nemzetközi Festészeti Fesztivál]. Gyermekéveit Miskén töltötte. Tanulmányai befejezése után ide költözött vissza. Hivatásában elszigetelten, magányosan, 1945-1958 között mezőgazdasági munkából, szobafestésből élt, s noha a festészettel nem hagyott fel, munkáit – 1941-es kiállításán kívül -1964-ig nem mutatta be. Három évtizednyi ismeretlenséget követően ekkor ismerték el művészetét. 1974-től a Bács-Kiskun megyei tanács szerződést kötött életművére. Festészete a falu jegyében fogant, a természetben találta meg valódi otthonát: a falusi ember gondolkodás- és érzésvilágát ötvözte képzeletének élménytárával, a művész tudatosságával, a modern művészet eszközeivel. Iskolákhoz nem köthető piktúrája mellőzte a mesterség érvényben lévő szabályait, a naiv festők teljességigényű kozmikus világképével, természetlátásával, a primitív művészettel mutat rokonságot. Ösztönös alkotó, aki a mű küldetésére figyel; a részletező, naturális valóságábrázolástól, stilizálástól a formák egyszerűsödésén át az absztrahálásig vezetett művészete. Festészeti eszménye a teljességet magába foglaló kerekded forma, az ösztönös és erkölcsi töltetű festészet. Az 1930-1945 közötti időszakot az allegorikus megjelenítés hatja át. Főiskolásként kubisztikus kísérleteiben a formák benső rendje szerint jelzi geometrikus felosztottságukat. Rajzos, dekoratív, kalligrafikus formaképzésű munkáin a kígyózó vonaldiagrammok, az aranysárga színek dominálnak. Korai munkáit Kalocsa környéki folklorisztikus ornamensek, a szürreális fantázia- és álomvilág stilizált formakultúrája, szecessziós vonalvezetése jellemzi. Elbeszélő festészetének témái a falu életéből, a mindennapi tevékenység köréből erednek: falusi-paraszti környezet, naiv mesevilág, az ellentétek egysége, jó és rossz küzdelme, az élet körforgása. Az emberi test esetleges részletformáit fokozatosan elhagyja egy egyetemesebb formarend érdekében. 1945-ben szovjet katonát is festett. A többször átdolgozott Lenin-portréja – egyik legátszellemültebb, enigmatikus munkája – végül A bölcs / Filozófus (1977) címet kapta. Az életművét végigkísérő mágikus, metafizikus tartalmú képfeliratok, “mondatszalagok” már ekkor feltűnnek képein (Költözködés, 1938; Boldogasszony, 1939; A jó kovács, 1942). Az 1958-ig terjedő időszakban formái szorosabban kötődnek a valóság látványelemeihez; a spontán meseszerűség szürrealista megjelenítése helyett a színekkel formázott figurák, az életképi elemek kerülnek előtérbe, amelyek megformálásában a típusalkotás vezeti. Expresszív realista, plasztikus és derűs képein a sorsot, az emberi életet stilizálja: palántázó ember, mezei jelenetek, ismétlődő mozdulatok (Kecskenyáj, Halászfiú, Káposztaszedők, Szemnézők, Vályogvetők, Cséplésnél) jelennek meg. Gyakori motívuma a jó pásztor báránnyal. A formák tömören idomulnak egymáshoz, dinamikus ritmustömböket alkotnak (Harmonikás, 1949; Palántázók, 1952). Színskálájának alaphangja ekkoriban a kék. Az 50-es években bontakozik ki portréfestészete expresszív lélekrajzai folytatásaként (Ifjúkori önarckép, 1934-35). A szabályostól eltérő esetlegesebb, torzabb fejformákon a jelképi mozzanatok felerősödnek, egyetemes meghatározást nyújtanak az emberről (Ősöm, 1950). Expresszív realista fejsorozata érett stílusának előkészítője. Alakjai többnyire groteszkek, sérült szeműek, madárfejűek, a falu hiedelemvilágát, babonáit, ősi félelmeit idézik. Ironikus emberfelfogását jelzi, hogy gyakran maga is benne van a képben: összetört testének-arcának – a gümőkór egyik szemét megtámadta; festőinasként fél lába átfagyott, ezért amputálni kellett – külső jegyei figuráin is fellelhetők. Az 1974-ig terjedő mitologikus vagy örvendező korszakában az életképszerű részleteket szimbolikus, tömörítő ábrázolás váltja fel. Fokozatosan lemond a perspektíva alkalmazásáról: az ábrázolásmód frontális, két dimenzióra redukálódik, a motívumok síkban, egymás mellé-fölé állítva jelennek meg. A képtémák között emberi tulajdonságokkal felruházott állatok (emberarcú bárányok, emberhalak, a fákat is emberiesíti), csendéletek, egy-két alakos munkák szerepelnek (Parasztok, 1971; Afrika, 1972). A világot, az élőlényeket és élettelen tárgyakat organikus egységben mutatja meg; az egészséges életöröm, ujjongás mellett a félelmet, a drámát is jelzi (Veszély, 1972). Az ún. “fehér” korszak az életmű szintézise, festészeti nyelvújítás. Vonalai egyre szűkszavúbbá redukálódtak, jelzésszerűvé váltak, az egyetlen fehér szín felé tömörültek. Egyvonalas rajzai a formai absztrahálás remekei. A színek színének tekintett fehér a humánum, az ártatlanság, a béke, olykor a gyász szimbolikus színeként jelent meg. A 60-as évek elejétől a képek alapozását adta a fehér szín, erre kerültek a rózsaszín, okker, törtszürke motívumok. A 70-es években élénkebb színekkel alapozott, s a késsel felhordott festékréteget fátyolszerűen vagy éppen rögösen, érdesen a fehérbe kevert minimális szürkével vonta be. A drasztikusabb tónusok így elrejtőztek, a képfelület pasztózusabbá, sejtelmessé, dombormű hatásúvá vált (Az óceán gondja, 1972; Védelem, 1972). A korábban készült munkák egy részét is e fejlesztéses, szakaszos szín- és formaképzéssel dolgozta át, illetve elkészítette fehér változatukat. Az ősi-népi kifejezésmód művészetében a modern európai festészet vívmányaival párosult: a formai-tartalmi absztrahálás új útját mutatta fel a falusi létezés belső és külső helyzetképeit megjelenítve.