1926–29-ben Budapesten dolgozott, ill. a Műegyetemen tanult. 1929–1935 között a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa. 1935-ben feleségével, Anna Margittal rendezett közös kiállítást az Ernst Múzeumban. 1937-ben lett tagja a KUT-nak, és ettől kezdve nyaranta Szentendrén dolgozott. A második világháborút nagy részben munkaszolgálatosként élte végig, s ekként is lelte halálát. A posztnagybányaiak igézetében kezdte pályáját, és a harmincas évek végéig igyekezett beilleszkedni a hivatalos művészeti életbe. Korai munkái a Nabiknak a tömegeket dekoratív síkba kiterítő kompozícióira emlékeztetnek, ill. Rippl-Rónai József és Berény Róbert stílusával rokoníthatók (Padon ülő nő, 1930 k., Székesfehérvár, Városi Képtár Deák-gyűjtemény; Kettős arckép, 1934, magántulajdon; Asszonyok, 1934, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, Modern Képtár). 1936–37-től kezdve, saját szavaival élve, „szubjektív álomképekből táplálkozó víziós képeket” festett. Némiképp az általa személyesen is megismert és tisztelt Chagall hatott rá, de képei nélkülözik annak vitalitását és enyhe iróniáját. Képalkotó módszerét asszociatív expresszionizmusnak nevezte. Szűk enteriőrökbe szorított kompozíciói az elvágyódás jelképeivel, egy transzcendens, mégis emberléptékű világ szimbólumaival – halakkal, kulcsokkal, gólyákkal, harsonás angyalokkal – telítettek (Önarckép angyallal, 1938, Magyar Nemzeti Galéria; Önarckép, 1939, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, Modern Képtár; Falumban, 1938, Magyar Nemzeti Galéria; Szentendrei árvíz, 1938, Magyar Nemzeti Galéria). A háború idején, annak közvetlen hatása alatt, az 1940-es években készült műveiben az addigi kontemplatív-misztikus hangulatú, a zsidó kultúrából is táplálkozó szimbólumrendszere az iszonyat, a kínok, a pusztulás és a fenyegetettség jelképeivel bővült. Megrázó látomásokban számolt be harctéri és otthoni élményeiről (Sötét idők, 1943, kép- és rajzsorozat, Magyar Nemzeti Galéria; 12 lapból álló Apokalipszis-sorozat, ukrajnai munkaszolgálat, 1944; Önarckép ravatalon, 1943, Magyar Nemzeti Galéria; Háborús freskóterv, 1942, Magyar Nemzeti Galéria). Nemcsak műveinek tematikája lett drámaibb, kifejezőeszközei is expresszívebbé váltak (Festő égő ház előtt, 1940, Magyar Nemzeti Galéria). Mindvégig korábbi képi világa, kompozíciós módszere megőrzésére törekedett, de színei tompábbakká váltak, a vonalak megvastagodtak, az asszociatív szimbólumok helyett valóban szürreális képzettársítások jelentek meg képein. Időnként a vizionárius jelleg áttöri a figurativitás határait (Kompozíció, 1940 körül, Magyar Nemzeti Galéria). Alapvetően meditatív művészete megrázó erejű látomásokba torkollott.