1970-ben érettségizett Egerben, és egyben szakmunkásvizsgát is tett. Autodidakta. Állami gazdaságban dolgozott, közben rajziskolákba járt. 1970–1971: művésztelepet szervez Bernáth(y) Sándorral Tiszafüreden, ezzel elkötelezte magát a művészetnek. 1971–1973: katona, majd vállalati dekorátor Egerben és Tiszaújvárosban. 1975: visszatér szülőfalujába, és megteremti sajátos, ún. mezőgazdasági művészetét. 1975–1990-ig tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek (1987-től elnöke). 1977-ben a Tiszai Vegyikombinát művésztelepén műanyagokkal kísérletezik, itt ismerkedik meg a Vajda Lajos Stúdió művészeivel. 1978-as budapesti kiállítása ráirányítja a figyelmet, ettől kezdve folyamatosan jelen van a hazai és a külföldi kiállításokon. 1982-1985 között Derkovits-ösztöndíjas. Különféle művésztelepeken dolgozott: 1979: Zalaegerszeg; 1979–1984: Makó és Csongrád; 1986 és 1988: Dombóvár. 1986–1989: résztvevője az Új Hölgyfutár Revue-nek, 1980–1994: tagja a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1990-től a Várfok 14 Galéria művésze. Művészetének témája a mezőgazdaság, a falusi élet, a szokványos paraszti munkák: trágyahordás, kaszálás, cséplés, permetezés, gyümölcsszedés stb. E munkák eszközeit és anyagait használja fel szobraihoz, képeihez, installációihoz, performance-aihoz. Művei finom iróniával, szeretetteljes groteszkséggel jelenítik meg azokat az abszurditásokat, amelyeket a paraszti életforma felemás kelet-európai modernizációja hozott magával. Munkái az 1990-es években keményebbé és keserűbbé váltak, és ezt a hangvételt csak néha enyhíti valamilyen transzcendens vonás. Pályáját egyszemélyes performance-okkal kezdte (Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak, 1974; Kényelmi helyzet keresése elevátoron, 1976), majd létrehozta jellegzetes abszurd gépeit: Mezőgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában, 1977; Műanyagból tiszta búzát készítő cséplőgép, 1985 stb. Festményein, rajzain apró, ismétlődő elemekből álló texturát alakít ki (Falusi tapéta-sorozat, 1985), de kedveli a grafikává alakított, manipulált fotót vagy a hagyományos tusrajzokat is (Éjszakai orvvadász, 1991; Spiritiszta falusi kislány, 1991). Műveiben a tárgyak, állatok, emberek és gépek metamorfózison esnek át, a vasvilla – mint egy növény – kis villákat növeszt, az állatok emberi helyzetekbe kerülnek (A zuhanyozó disznó, 1990), a gépek emberi tulajdonságokat vesznek fel (Gyöngytyúkot etető férfi, 1986), az ember – az orvvadász – pedig az üldözött állattal azonosul (Nyári orvvadász. Az orvvadász megtér, videofilm, 1980). Ebben az individuális mitológiában minden egyszerű tárgy – kasza, öntözőkanna, de a vízsugár vagy a szilva is – úgy jelenik meg, mint a hétköznapok emlékműve (Kasza vízsugárral, 1987-88). A Bukta által megteremtett sajátos “agro art”-ot, amely az arte poverával rokonítható, természetközelség, az anyagok átszellemítése jellemzi. Műveit gyakran kíséri leírásokkal, kvázi útmutatókkal (Útmutató természeti témájú művek alkotásához 1992-re, 1991). A 80-as évek elejétől installációkat is készít természeti anyagokból (szalma, széna, trágya, fű stb.) és tárgyakból: Mezei részlet, 1981; Pára, 1993 stb. Az 1990-es évek legfontosabb művei nagyszabású tereminstallációk, amelyekben már nem életformát, hanem világállapotot mutat fel a rá jellemző anyagokból, barkácstechnikával (Okos táj, 1993; Longing and Belonging, 1995; Elfogyott táj, 1997; Járás egy áldás nélküli térben, 1998 stb.). Pályáját végigkísérik akciói, performance-ai – így pl. az Új Hölgyfutár Revue keretében 1986–1989-ig évente, továbbá: Kinn a bárány, benn a farkas, 1989, Lund; Fehér mágia, 1991, Szentendre; A tej mindenütt fekete, 1991, Torontó; Fény-Tó-Rés, 1995, Szent-Anna-tó, Erdély stb., 1980-ban, 1988-ban és 1999-ben részt vett a XXXIX., XLIII., XLVIII. Velencei Biennálén.