Csáji Attila
Korai, a 60-as évek elején festett expresszív színvilágú képei (Szürenon sorozat, 1964) a hazai és nemzetközi szürrealizmus tanulságaira is támaszkodva tesznek kísérletet a szürrealizmus és a nonfiguráció összeegyeztetésére. A “természet rejtett arcát”, a szerves és szervetlen világ alakzatait felidéző “félabsztrakt”, asszociatív formavilágú festményei ekkor még, ha áttételesen is, de kötődnek a figuratív ábrázolásmódhoz. A 60-as évek közepétől – miközben képei fő jellemzője továbbra is az ösztönös és a racionális, rendszerteremtő megközelítés szintézisének igénye marad – a képfelületen megjelenő kalligrafikus, plasztikusan alakított gesztusok, “írásjelek”, informel alakzatok már a tárgyi ábrázolás igényein túllépve, mindenfajta elbeszélő jelleget nélkülözve tudatosan alakított képszerkezet elemeiként rendeződnek reliefszerű struktúrákba (Jelrács I., III., XVII., XXII., 1969). A mozgó fényforrás lehetőségeire is építő, egyszínű szürkés és sárgás alapú, kimondottan reliefszerű munkákkal párhuzamosan, amelyeken a szinte domborműszerűen felvitt festék rétegei anyagredőkbe, formákba sűrűsödnek, a színek líraibb, érzelemtelibb hatását is felhasználó műveket is fest, s a fénnyel különleges kapcsolatban álló “fényérzékeny” festékek használatával is kísérletezik (Üzenet I., XXI., 1967, 1969). A 70-es évek elején létrejött, elkomorodó színvilágú műveit, különösen a “feketék” sorozat darabjait a redukáltabb formavilág és a nyugodtabb szerkezet jellemzi (Fekete I., 1970). A képek felületén festékkel fedett-csomagolt tárgytöredékek, anyagmaradványok, fém- és papírhulladékok tűnnek fel, tovább fokozva az amúgy is reliefszerű képek plaszticitását. A szinte monokróm, assamblage-szerű képek arte poverával, pop-arttal is érintkező elvont, és egyben sejtelmesebb világa, elemi erejű plasztikus formái, “monumentális tájai” erőteljes drámai töltést hordoznak (Kozmosz hulladékából, 1973, Malomromok a Neckar partján, 1975). Szintén a 70-es évek elején készülnek azok a többnyire aktuális társadalmi, történelmi problémákra reflektáló, sokszor politikai töltésű grafikái, amelyek a koncept művészet Magyarországon ekkor tapasztalható felfutásához kapcsolódnak (A proletariátus fegyvere az utcakő, 1971; Ház. Közép-Európa. XX. sz. második fele, 1973). A 70-es évek közepétől festményein ismét a korábbi évek plasztikus motívumai, “jelrácsai” kezdenek tért nyerni. Eddig is jelen lévő, de felerősödő vonzódása a természettudományokhoz, ill. a “fény” iránti kitüntetett figyelme, vonzalma fokozatosan új területek felé fordítják. A Központi Fizikai Kutató Intézet támogatásával a 70-es évek közepétől kísérleteket végez a koherens lézer képi lehetőségeinek feltárására, majd a hologram képzőművészeti alkalmazására (FOTON ART Csoport: Dr. Kroó Norberttel és Tóth Józseffel). 1989-től dolgozik együtt Holy Sándor fizikus elektromérnökkel (Kalifornia). Céljuk a lézer képi lehetőségeinek további kutatása, ill. a már korábban (1980) kialakított és szabadalmaztatott ún. szuperpozíciós képi transzformációs rendszer továbbfejlesztése. Az új közegbe kerülve se maradt hűtlen korábbi munkáinak mikro- és makrokozmosz összefüggéseit kutató analitikus s ugyanakkor intuitív megközelítésmódjához. A létrejövő képi formák gazdagsága, dinamizmusa, valamint a multimedialitás lehetőségei (lézer-mobil, lézer animációs film, lézer-enviroment) elképzelései szerint egy “új látvány és térélmény” kidolgozásának lehetőségét ígérik.