1968–1975: Moholy-Nagy Stúdió, mestere: Fischer Ernő; 1976-1981: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Kokas Ignác; 1982-1983: Magyar Képzőművészeti Főiskola, Mesterképző Murális szak, mestere: Klimó Károly, mesterének vallja Erdély Miklóst is. Az Indigó csop. tagja. 1983-1986: Derkovits-ösztöndíj, 1987: Eötvös-ösztöndíj, 1994: Római Magyar Akadémia ösztöndíja. Több tanulmányút Nyugat-Európába és az Egyesült Államokba. Sinaige GHI díja, Római Akvarell Biennálé; 1989: Digitart Nemzetközi Számítógépes Pályázat I. díj; 1990: Digitart Nemzetközi Számítógépes Pályázat II. díj. Budapesten és Badacsonytomajon él és dolgozik. Indulásától kezdve művészetére a laza, oldott, bár erőteljes grafikai elemekkel tarkított festőiség és nem kis mértékben Erdély Miklós és az Indigó-kör hatására a különböző médiumok könynyed, természetes használata, egymásra rímeltetése a jellemző. Festményein, grafikáin, kísérleti filmjein és installációin egyaránt a különböző rétegek egymásba csúsztatása, tükröztetése játszik főszerepet. Erős színkontrasztokra, hideg-meleg színhatásokra építő, arany- és ezüstszíneket alkalmazó, de a részletekben rendkívül finom átmenetekkel operáló, külön bejáratú, ezoterikus hatású motívumvilággal dolgozó festményei részben az új szenzibilitás alkotóival rokonítják, miközben kötetlen médiumhasználata, a műveiben lappangó analizáló, kísérletező törekvés a neoavantgárd utolsó generációjához, annak ironikus-parodisztikus közegéhez kapcsolja. Római ösztöndíja után művészetében fölerősödtek az egy-egy témára (oszlop, kapu, fej) koncentráló, a szabad, érzéki, elementáris festőiséget, a motívum individuális variabilitását, egyszersmind történelmi-pszichológiai kötöttségeit érvényre juttató sorozatok.