1909-13 és 1917-18: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Zemplényi Tivadar, Olgyai Viktor. 1911-12 között megfordult Nagybányán, 1920-28 között Kassán dolgozott, a kassai múzeum rajziskoláját vezette. 1928-56-ig Olaszországban, 1956-tól Budapesten élt. Művészi pályáját grafikusi vénája és fiatalkori nyomdai litográfus gyakorlata határozta meg. Technikai ismereteit Olgyai Viktor mellett a Főiskolán tökéletesítette. Kezdetben hagyományos, realisztikus emberábrázolásokkal szerepelt a Műcsarnok kiállításain. A litográfia és a rézkarc technikákhoz egész életén át hű maradt. A 10-es években megérintette az aktivizmus. Egyre monumentálisabb, erőteljesebb figurái szinte szétfeszítik a képeit. Férfiaktjai az erőt szimbolizálják, női figurái a családi boldogság megjelenítői. Feszülő erő, vastag kontúrral határolt, stilizált formák adják kompozícióinak sajátos világát. Fanatikusan hitt a tett erejében, ezt hirdette a 20-as években készített grafikai sorozataiban (Alkotó szellem, 1925). Egyre sematikusabbakká váló figurái eszméinek didaktikus hordozóivá lettek. A korai grafikák fénytől áthatott természetvilágát a 20-as évek végére teljesen kiszorította metafizikus, egyre inkább megmerevedő szemlélete. A munka apoteózisát hirdette, noha nem egészen a szocreál konkrét követelményei szerint. A Nap fiai (1927), Az új ember (1948) eszmeileg elkötelezett, formailag egyre merevebb, sematikusabb litografált képciklusai jól példázzák munkásságának korhoz kötött menetét.