Medgyes László életpályájának csak a II. Világháborút megelőző időszakra vonatkozó adatait sikerült megtalálni; halálának sem helye, sem ideje nem ismeretes. 1917-ben Figurák címmel megjelenő színes litográfiai albumával tűnt fel. A MA köréhez tartozott, többek között ő készítette a MA 1919. március 20-i kiállításának plakátját. 1920-ban mégis expresszionista képekkel érkezett Párizsba, és azokat még abban az évben be is mutatta a Galerie Povolozkyban. Ezekről a képeiről írta Hevesy Iván, hogy „az ő expresszionizmusa nem hajlik az ornamentikához és a jelenségektől nem távolodik el egészen. A kifejezett érzetek határozottak (nem hangulatok) és differenciáltak.”
 
 
 
Kiállításával nem sikerült felhívnia magára a figyelmet, hiszen ekkoriban Párizs már túl volt a kubizmus okozta megrázkódtatáson, és a néhány évvel korábban még nevetségesnek tartott, kigúnyolt irányzat a szó szoros értelmében „szalonképessé” vált: a közönség a kubisták, Picasso, Braque, Metzinger és társai képeit kereste. A fiatal magyar festőnek szembe kellett néznie ezzel a ténnyel, és mint Waldemar George megjegyezte, „mihelyt Párizsba kerül, újból tanulásra kényszeríti magát. Művész lelkiismerete megállja a próbát; újra hozzáfog mestersége tanulásához.”
 
 
 
1922-ben a Galerie Vogelben csendéleteket és tájképeket mutatott be, amelyek már valóban sok mindenben különböztek korábbi munkáitól. A színkavalkád helyét néhány, egymással harmonizáló szín vette át, a formák letisztultak, és bár sohasem vált a kubizmus követőjévé, annak tanulságait beépítette munkáiba. Ahogy Kállai Ernő fogalmazott, „az expresszionizmusból kilábolt párizsi Medgyes minden rejtettebb lélektani háttér nélkül, egyszerűen festő, a franciák ösztönös rend- és csínszeretetének módjára. ” Annak ellenére, hogy Medgyes 1922-ben azt írta egyik tanulmányában, hogy „Az egyetlen lehetőség a jövendő fejlődésben az absztrakt, nem reprezentáns művészet; ebben az irányban haladunk jelentős sebességgel”, gyakorlatilag mindvégig figuratív festő maradt, és kubizáló korszakát követően az Ecole de Paris stílusában festett. 1923-ban a Galerie Percier-ben állított ki, 1924-ben pedig szerepelt a szerb aktivista Zenitkör által Belgrádban rendezett nemzetközi kiállításon, ahol az akkor Weimarban élő Moholy-Nagy László társaságában ő képviselte Magyarországot. Résztvevője volt a Salon d’Automnenak, a Salon des Tuileries-nek, és 1921 és 1931 között rendszeresen kiállított a Salon des Indépendants-on. A húszas évek elejétől a nemzetközi avantgárd művészeti magazinnak, a Broomnak, később több más lapnak, többek között a Vogue-nak, az International Studiónak és az American Womannek is dolgozott. Lakása a rue de Sêvres 74 hetedik emeletén művészek, írók találkozóhelye volt, ahol gyakran megfordult Ilja Ehrenburg, Ozenfantés Charles Dullin. Utóbbit annyira megragadták Medgyes díszlet- és kosztümtervei, hogy megbízta őt a Peer Gynt színrevitelével. Nem sokkal később Medgyes megnyitotta lakásán saját, rövid idő alatt keresetté váló színháztechnikai iskoláját, a L’Ecole Medgyês pour la technique du théatre-ot, amelynek egyik tanára Rajk István volt. 1925-től a Théatre des Champs Elysées számára készített díszleteket, de dolgozott a Théatre de l’Etoile-nak, Trianonnak és Potiniêre-nek is.1925-ben New Yorkban, a The New Galleryben volt egyéni kiállítása. 1926-ban André Salmon és James N. Rosenberg előszavával, Eleven Line Lithographs címmel a galériában kiállított tizenegy erotikus litográfiát tartalmazó albumot jelentetett meg. Medgyes hosszabb időt töltött New Yorkban; a Yale Egyetemen előadásokat tartott, és 1927-ben a Sterner Gallery kiállításán szerepelt képeivel, üvegszobraival, makettjeivel. Időközben 1926-ban, iskolájának hallgatóival kiállítást rendezett Párizsban a Galerie Sacre du Printemps-ban. 1932-ben a Művész Színház számára készített díszleteket. 1935-ben a budapesti vásárváros újjáépítésére meghirdetett pályázatra beküldött, Preisich Gáborral és Vadász Miklóssal közösen készített tervével harmadik díjat nyert. (Az első díjat Györgyi Dénes kapta.) A harmincas évek második felében azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a kor képzőművészetét támogató Helena Rubinstein nyári lakká alakított vízimalmának padlását úgy alakította át bálteremmé, hogy nemcsak a falakat és a mennyezetet, de a helyiséget dekoráló legkülönfélébb tárgyakat: kerti szerszámokat, halászeszközöket, konyhafelszereléseket és hangszereket is fehérre festette. Ugyancsak ő tervezte a kozmetikai ipar úttörőjének ágyát is. Ez volt az utolsó olyan munkája, amelyről írásos dokumentumot sikerült fellelni.