Medveczky Jenő
(1902-1969)
Vaszary János tanítványa a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd ösztöndíjjal Párizsban (1926) és Olaszországban tanult (1929). Munkásságának megítélését ezek a körülmények máig befolyásolják. Elnyerte a Szinyei Társaság nagydíját, a Képzőművészek Új Társasága díját. 1936-ban a Milánói Triennálén ezüstérmet, 1937-ben a Párizsi világkiállításon Diplome d’Honner-t kapott. 1939-ben és 1942-ben Ferenc József-díjjal, 1969-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki, az újklasszikus festészet jelentős hazai képviselője. Kampis Antal szerint a római ihletésű újklasszicizmus után a francia kubisták elveivel párhuzamos problematikát épített ki a maga számára. Korniss Dezső úgy látta, hogy a 30-as években Medveczkyt “egy lépés választotta el attól, hogy a tárgyias festészetet absztrakttá szűrje”. Genthon István “a formai teljességre való törekvést” említi fő jellemzőjeként. “Az ember belső harmóniája, a síkra felrakott színek puritán egyszerűsége, egymásba szerkesztése jellemzi Medveczky Jenő művészetét”. Ezt a korszerűség dolgában mindig szigorúan mérő Kassák Lajos állapította meg róla. Pogány Ö. Gábor szavaival nagy kört rajzol a művész köré: “Valahol a klasszikus mediterrán kultúra és az európai szintű nemzeti jellegzetesség koordinátáján lehet csak kijelölni pályáját”. A művész ezt mondta önmagáról: “A forma megváltó erejében hiszek és annak értelmében munkálkodok. Így vagyok klasszicista…” Mindössze kettő hónapnyi római tartózkodására utalva hozzáteszi: “Műtörténeti értelemben vett klasszicizmust pedig előtte csinálta, utána már nem.”