1945-1950: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Szőnyi István, Berény Róbert és Szentiványi Lajos voltak. Korai munkái főként Szőnyi hatását tükröző akvarellek (Baromfiudvar, 1948; Falusi temető, 1949). 1950-1954 között, majd 1960-tól haláláig az Állami Bábszínház tervezője volt, számos báb- és díszlettervet készített. Itt ismerkedett meg az Európai Iskola művészeinek körével, Korniss Dezsővel, Jakovits Józseffel, Márkus Annával, valamint 1953-ban a mesterének tekintett Bálint Endrével. 1952-1957 között Magritte és Chirico hatását tükröző szürrealista képeket festett (Kislány fal előtt, 1955; Szorongás, 1955; Nő fal előtt, 1956). E művek előtanulmányául számos papírkollázst készített. E módszer teljes festészeti oeuvre-jét végigkísérte. 1957-1959 között bulgáriai utazásának hatására festette ún. ikonos képeit (Bizánci ikon, 1958), képi világa Vajda Lajoshoz és köréhez közelítette ~ művészetét, melyek színes, transzcendens sugárzásukkal a realisztikus ábrázolású szürrealista művektől átvezettek – a szellemi tartalom megőrzése mellett – a szigorú, konstruktív terű képi világba, melyeknek városképek, alaprajzok, városfalak voltak fő témái. E műveken tudatos és egyértelmű a múlt emlékeinek, ókori városoknak mementóként fennmaradt jelként való megörökítése (Jeruzsálem fala, 1966; Persepolis, 1965; Requiem hét táblán elpusztult városok és emberek emlékére, 1963). 1962-es prágai utazása után a zsidó temető sírköveinek inspirációjára festészetének központi motívumává váltak a stilizált héber írásjelek, melyek képeinek idő koptatta kövein hol éles körvonalú konkrétsággal, hol finom, aprólékos plaszticitással, alig sejthető elmosódottsággal jelentek meg (Exodus, 1963; Írás a falon, 1967; Ima a halottakért, 1967). 1968 és 1974 között ~ több alkalommal járt Nápolyban és Pompejiben, ahol a festői világához közel álló mítoszra talált rá. 1973-1978 között festette összegző fő művét a 48 táblaképből álló Labirintus sorozatot, melyben korábban kialakított festői eszközeivel és motívumainak felhasználásával az ókori mítosz jelenben való átélését, a történelem és a művészet időtlenségét ábrázolja (Kék tükrök háza I., 1974; Ikarosz, 1974; Várakozók, 1977; Fekete kép ősi jellel I., 1978).