1975-1980: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Sváby Lajos. 1986: Az Art’éria Galéria és a Szentendrei Grafikai Műhely tagja. 1986, 1988: Stúdió-díj; 1988-1990: Szőnyi István-ösztöndíj; 1991: I. Groteszk-pályázat, fődíj; 1992: Salzburg város ösztöndíja; 1996: Salzburg tartomány ösztöndíja; 1992: Repülés – Szárnyalás kiállítás, fődíj; 1996: Lépés a jövőbe design-pályázat, különdíj; 1997: Budapest 125, különdíj; a Magyar Festők Társaságának díja; 2004: Munkácsy Mihály-díj. Szabadfoglalkozású, Szentendrén él. 1985-ben jelentkezett először önálló kiállítással a korábban a Vajda Lajos Stúdióval kiállító Sváby-növendék festő, aki nem véletlenül nevezi meg éppen Magritte-ot, Ensort és Mrožeket az őt ért hatások közül: a kezdetektől karakteres piktúráját egyaránt illethetjük emblematikus-szürreális, naiv-expresszív vagy abszurd-groteszk jelzőkkel. A szentendrei festészet ef Zámbó-Wahorn-fe Lugossy nevével fémjelezhető vonulatának is sokat köszönhet, különösen az irónia tekintetében ez a pszeudo-naiv, a historikus-eklektikus nosztalgiákat, a metafizikus festészetet és a giccset egyaránt nyersanyagnak tekintő letisztult formavilágú művész, akinek mágikus realista képfelfogása szintén nem előzmények nélküli a magyar művészetben. A tradicionális táblaképfestészet megszüntetve megőrzését célozzák olykor shaped canvas, olykor kollázstechnikával készült, sokszor farostlemezre akrillal festett kabinetképei, melyekre mohát, babaszemeket, címkéket stb. applikál egyfajta túlhangsúlyozott, s így ironikus festői hatás érdekében. Nemcsak a táblakép síkjából terjeszkedik a harmadik dimenzió felé, hanem assemblage-okkal, kép-tárgyaiból összeállított installációkkal is. Művei tematikus ciklusokba rendezhetők, a Gyermekkor-képeket követően születtek meg a Kastély-sorozat darabjai, majd a Reformkor-művek (Hídavatás, 1992) következtek, de önálló egységet alkot a szélfajtákat feldolgozó festménysorozat (Bóra, Föhn, Nemere, 1992) és az időhöz, az óraszerkezetekhez kötődő, óralapokat és óramutatókat képbe-képtárgyba komponáló alkotások sora (Time, 1993; Alagút, 1994; Archeológia, 1994). Képeit olykor rúdra tekerhető, szertárba való szemléltető eszközökként állítja elénk, Világvevő c. műve (1994) képkeretbe foglalt “kiterített” rádió. A képre, mint a demonstráció eszközére reflektáló emblematikus tömörségű, az egykori lőtáblák és cégérek hangulatát idéző piktúrájának egyéni vonásai a posztmodern giccsközeli tendenciáival együtt érvényesülnek nagyméretű akrilképein éppúgy, mint szitanyomatain vagy rézkarcain.