Gyermekkorában Mednyánszky László növendéke volt, majd Nagybányán tanult Ferenczy Károlynál. A Nemzeti Szalon 1904-es kiállításán bemutatta Napnyugta az erdőben c. festményét. Farkas Istvánnal közösen tett hosszabb itáliai tanulmányútja után, 1905-ben érkezett Párizsba, ahol végleg letelepedett. Festőakadémiára iratkozott be, de festészetének további alakulására igazán döntő befolyással a Cézanne képeivel történt találkozás és a Guimet Múzeumban megismert hindu és khmer művészet volt. E kettős hatás egyértelműen megmutatkozik az 1909-ben készült Aktok a szabadban c. képén. 1911-ben a Függetlenek Szalonján már a kubisták csoportjával állított ki. 1913-ban a budapesti Művészházban rendezett tárlaton többek között Léger, Metzinger, Robert Delaunay és Kandinszkij társaságában szerepelt. A Der Sturm kiállításán nyolcvan festményét és rajzát mutatta be, és a kubista képek mellett itt jelentkezett először azokkal az alkotásaival, amelyek témája a vonalak és síkok kapcsolata volt. Ezzel az elsők között lépett arra az útra, amely az absztrakcióhoz vezetett. Az I. világháború alatt Granville-be internálták, ahonnan csak 1920-ban tért vissza Párizsba. A 20-as évekből származó képei, bár figuratív alkotások, a körök és vonalak játékai (Kávéház, Kártyázók, Déli táj). Érdeklődése fokozatosan újra az absztrakt felé fordult, bár még nem szakadt el teljesen a figuratív ábrázolástól. Színes körökből, hajlított vonalakból, mértani alakzatokból szerkesztett alkotásain az emberi test leegyszerűsített formái fedezhetők fel. 1933-ban csatlakozott az Abstraction-Création-csoporthoz. 1935-ben készítette első többdimenziós képét: a fából kivágott, főleg korongszerű színes elemeket úgy illesztette egymáshoz, hogy azok a kép alapsíkjához képest előrébb vagy hátrább helyezkednek el. A II. világháború alatt Párizst elhagyva, Chantilly-ban húzódott meg, ahol a lehetőségek hiányában főleg rajzokat készített. A háború után, egészen 1960-ig, továbbra is körökből, ívekből álló kompozíciókat készített, de ekkor a formáknál már jobban érdekelték az anyagok, amelyeknek széles skáláját használta fel. Többek között homokot, összedarált tojáshéjat, fémeket, salakot, tégla- és szénport vitt fel vászonra és fára, a maga által kikísérletezett speciális ragasztási technikával. Ezeket a képeit az Anyagok harmóniájának nevezte. Életének utolsó öt évében készült figurális képein a több évtizedes alkotóút során szerzett tapasztalatai összegeződtek. Női, férfi alakjai a kubista korszakot idézik, ruháikat keleti mintás textilből ragasztotta, és a több síkban szerkesztett képek háttere többnyire szögletes, színes mezőkre tagolt (Fürdőzők Cannes-ban, 1962, Napernyők a tengerparton, 1964). A legteljesebb áttekintő kiállítást 1984-ben, születésének századik évfordulóján az albi Toulouse-Lautrec Múzeumban rendezték, ahol a korai, még Magyarországon készült rajzoktól az utolsó festményekig együtt volt látható a jelentős életmű valamennyi állomása.