Boromisza Tibor (1880-1960)
Önarckép
Paul Gauguin szerint a festőnek nem a külvilág, hanem önmaga belső világa, énje felé kell fordulnia, és azt kifejeznie. A festészet tárgya nem a külvilág, hanem a belső én, a képzetek, sejtések, fantáziák, misztériumok. Az önarckép olyan, mint a kézírás. „A betűk formája elárulja, őszinte ember kézírását látjuk-e, vagy hazugét; miért ne tükröznék a vonalak és a színek is, hogy többé vagy kevésbé kitűnő egyéniségű művésszel van dolgunk? Az egyenes vonal a végtelenség érzetét kelti, a görbe vonal behatárolja az alkotást.” (Gauguin, Paul: Apám regénye. Budapest, 1943) Boromisza Tibor nagy festői témája a tájképen és a csendéleten túl a portré. Ezek között ismerjük öniróniával ábrázolt korai önarcképeit a „szegény festőről”, akinek a feladat alatt még délceg alakja is összeroskad. Jelen esetben azonban, a fauvizmus eszköztárával megalkotott portréja egy egészen más felfogásról tanúskodik: a művészetében biztos, inspirációkban gazdag, önmaga helyét ismerő, jó kiállású, elegáns festő tekint ránk a vászonról. Hársfalvi Magdolna