Eredeti neve Sicherman Margit; vidéki zsidó családból származott, igen fiatalon, 1930 körül Budapestre ment, ahol a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában (Új Művészeti Iskola) tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imre festővel, akivel többévi együttélés után, 1936-ban összeházasodtak. 1973: a Munka Érdemrend arany fokozata; 1975: érdemes művész; 1987: kiváló művész. A legkorábbi művei Ámos Imrével szoros kölcsönhatásban, szellemi rokonságban születtek. A harmincas években világos színekkel festett jelenetei, réveteg tekintetű nőalakjai tárgy nélküli nosztalgiával itatódnak át. Többnyire önmagát ábrázolta, az önarckép mindvégig központi szerepet játszott művészetében, életműve mintegy önéletrajzzá állt össze. Képei ekkor erősen dekoratív jellegűek voltak, az egymáshoz közeli tónusok a franciákat, mindenekelőtt Bonnardót idézték. Művészi érdeklődésének középpontjában Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Chagall, Picasso állt. 1937-ben, a világkiállítás idején, Ámos Imrével Párizsba mentek, ahol találkoztak Chagall-lal, de sem életüket, sem művészetüket nem alakították át alapvetően az itteni élmények. 1938-1941 között a nyarakat Ámossal együtt Szentendrén töltötték, baráti körükhöz tartozott többek között Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Kelemen Emil, Rozsda Endre, Barta Lajos, Bán Béla. A negyvenes években - Ámos Imre egyre gyakoribb munkaszolgálatainak idején - rajzain, festményein a kontúrok megerősödtek, abroncsszerűen fogták körbe, szorították önmagukba a formákat. Az önarckép olyan meghatározó jelentőségű, hogy a műfaji kereteket áttörve, kép a képben motívumként gyakran a csendéleteken is megjelent. A nőalakokba szinte kivétel nélkül önmagát helyettesítette be, szerepeket keresett és próbálgatott - ő a táncosnő, a múzsa, Venus, festőnő, prostituált, árva, menekülő. 1945-ben az Európai Iskola egyik alapító tagja volt. Már 1945 előtt megvoltak az előzményei annak a groteszk, csupán fejből, kézből és a felsőtestből álló bábunak, aki most szinte egyetlen elemi formára, a gömbfejre egyszerűsödve különböző szerepekben merítkezik meg: hol megváltó, hol próféta, halász, párka, özvegy. Ezekben a bábukban is gyakran önarcképeket festett, a hasonlóság helyett az attribútumok szolgálják az azonosítást. A korábbi temperatechnika után olajjal festett, színei egyre harsányabbak, nyersebbek lettek. A gyermekrajzok egyszerűségére emlékeztető, ugyanakkor elementáris erejű, a népművészet és a kultúra archaikus rétegei iránt fogékony festészet gyökerei Vajda és Korniss szentendrei programjáig nyúltak vissza, az Európai Iskola tradícióválasztásában kapott megerősítést, s rokon a COBRA-csoport felfogásával. Az Európai Iskola megszűnése után jó ideig nem kapott önálló kiállítási lehetőséget, 1948 és 1953 között elhallgatott. Amikor újra dolgozni kezdett, a baba, bábu, bohóc lesz ismét a témája. Irodalmi ihletésű, elbeszélő képeket is festett. Az ötvenes évek végére a bábutematika mellett megszületett egy lírai, a szecessziót, Gulácsy alakjait idéző, visszafogottabb színeket használó, illetve szénnel vászonra készült műcsoport. A népművészet, a városi folklór iránti érdeklődése megmaradt, de át is alakult, a krumpliasszonyokon, lopótök figurákon keresztül jut el a modern giccsig. Mind festésmódja, mind témái a groteszkhez közelítettek, a szürreális és expresszív látásmód egyaránt jellemezte. A "popular imagery" témái, a vásári portékák, az üvegfestmények, a "cselédfolklór" ihlette bibliai tárgyú képeit. A zsidó vallás, szokások már a háború előtti munkáin megjelentek, akkor azonban mintegy elrejtette, míg a hatvanas évek végétől egyértelműen, azonnal felismerhetően festette meg ezeket. A hetvenes években a naiv, tudatos primitivizmus, a festményekbe ragasztott giccstárgyak, fotók, rendkívüli színesség uralta képeit. A népművészet iránti érdeklődése aktualitást nyert a táncházmozgalmak, a népi kultúra újrafelfedezése idején. A családi és történelmi tragédiákat egyaránt a bábukban mutatta meg. A hetvenes évektől haláláig a háború és a zsidóság, az özvegység, a magány tragédiáját dolgozta fel ironikus, groteszk, gonosz és démoni hangokkal, ambivalenciával átitatott képein. Továbbra is önarcképeket festett, amelyek olykor metaforákká vagy allegóriákká alakultak. Saját testének deformálódását, az elmúlás előtti stációkat festette meg, képei egyre keserűbb hangvételűek, amit erősítettek a "beszélő" címek, s a vászon hátoldalára írt üzenetek. Műveit jelentős magán- és közgyűjteményekben őrzik, köztük a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a szentendrei Ferenczy Múzeumban, és az ugyanitt, 1984-ben megnyílt Anna Margit-Ámos Imre Emlékházban.